Tanai

                               Az eleve elrendelésről

Az eleve elrendelést, mellyel Isten némelyeket az élet reményébe fogad, másokat pedig örök halálra ítél, senki sem meri egyszerűen tagadni, aki azt akarja, hogy istenfélő embernek tartsák, de sokféle álokoskodással kezelik, főleg azok, akik az Isten előre tudását teszik meg az eleve elrendelés alapjának. Azt ugyan mi is állítjuk, hogy Istenben mind a kettő megvan; de helytelen, ha azt mondjuk, hogy egyik a másiknak alá van rendelve. Amikor Istennek előre tudást tulajdonítunk, ezzel azt jelezzük, hogy mindig is szeme előtt volt minden, és marad is örökké; hogy azz ő tudása számára nincs jövő vagy múlt, hanem minden jelen, mégpedig úgy, hogy nemcsak képzeletében lát (mint ahogy mi azoknak a dolgoknak a képét látjuk, melyeknek emlékét értelmünk megőrzi), hanem mintha előtte volna minden, úgy látja és szemléli a dolgokat. S ez az előre tudás kiterjed az egész világegyetemre és minden teremményére.
Eleve elrendelésnek hívjuk Istennek azt az örök elhatározását, mellyel önmagában elhatározta, hogy mi legyen minden egyes ember sorsa. Mert nem egyforma feltétellel teremtetnek mindenek, hanem egyeseknek örök életet, másoknak örök kárhozatot rendel el Isten kezdettől fogva. Így tehát, aszerint, hogy ki-ki egyik vagy másik célra rendeltetett-e, azt mondjuk, hogy az életre vagy a halálra van elrendelve. Erről pedig Isten nemcsak az egyes emberek esetében tett bizonyságot, de bizonyságát adta ennek Ábrahám egész nemzetségében is.

Az eleve elrendelés, tetszik vagy nem tetszik, az utódokban jelentkezik. Mert nem természetes következménye az, hogy mindenek kihullanak az üdvösségből egyetlen egy ősünknek a bűne miatt. Hát mi akadályoz meg őket, hogy egyetlen egy embernek az esetében tagadják azt, amit akaratuk ellenére az egész emberi nemre vonatkozóan el kell ismerniük? Mi értelme van ennek a vonakodásnak? Az Írás azt hirdeti, hogy az ember személyében örök halálra ítéltettek a halandók mind. Mint hogy ezt nem tulajdoníthatják a természetnek, egyáltalán nem kétséges, hogy ez Isten csodálatos terve szerint ment végbe. Megfoghatatlan, hogy Isten igazságosságának ezek a derék védelmezői fennakadnak egy szálkán, miután túljutottak a nagy gerendákon. Ismét felteszem a kérdést: hogy van az, hogy olyan sok nemzedék gyermekeivel együtt menthetetlenül örök halálra süllyedt Ádám bukása lévén? Hát nem azért van ez így, mert Isten így látta jónak? Itt csakugyan el kell némulniuk a különben annyira fecsegő nyelveknek. Megvallom, szörnyű végzés ez. De senki nem tagadhatja, Isten előre tudta, milyen vége lesz az embernek, még mielőtt megteremtette volna, és előre tudta ezt azért, mert határozatával így rendelte. Ha valaki lázadoznék Isten előre tudása ellen az vakmerően száll pörbe vele, mert azt kérdezem, miért lenne vádlott a mennyei bíró, egyszerűen csak azért, mert tudta, hogy mi lesz a jövendőben? Az eleve elrendelés ellen szól minden akár megokolt, akár látszólagos panasz. És nem is kell képtelenségnek tartani azt, amit állítok, hogy Isten az első ember bukását, és ezáltal utódai romlását is, nem csak előre látta, hanem akaratával el is rendelte.
Amiképpen ugyanis bölcsességéhez tartozik az, hogy tud minden jövendő dologról, ugyanúgy hozzátartozik hatalmához, hogy mindezt ő kormányozza és igazgatja.